Az idei Oscar-díj kiosztás igazi vesztesei nem mi magyarok vagyunk, mondasson bár velünk bármit is a túlzásba vitt patriotizmus (bár Albert Györgyi freudi kiszólásoktól hemzsegő, narrációnak álcázott monológjával kínozni a hont, évről évre, az azért túlzás – balsors akit régen tép, hozz reá víg esztendőt, megbűnhődte már e nép!): sem az animációsfilm-kategória, sem idegenbe szakadt operatőrmesterünk nem érdemelte volna meg úgy igazán a szobrocskát. Akinek viszont minden kétséget kizáróan kijárt volna, aki az évtized eddigi talán legfontosabb filmjét készítette el, az hoppon maradt: bár a hat holdudvar-jelölésből három esetében győzedelmeskedett, Del Toro maga, és magnum opusza, a Pán labirintusa üres kezekkel bulizta magát nyilván szarrá az ünnepség bevégeztével.
A film valami elképesztő keveréke a Lewis Carroll-féle fejlődésmesének és a Grimm testvérek zsigerrepesztő fabuláinak; a Franco-korszak katolicizmussal elkevert érzéki analógiája, amely mint tiszta zsánerfilm is, jelen esetben fantasy és horror egyszerre, hibátlanul működik, sőt még műfaji reflexióként is megállja a helyét: a horror, a rémmese erejének tisztító és szabadító lehetőségeiről szól.
A film arról mesél, hogyan meséljünk: az igazán fontos, tábortűz mellett elsuttogott történetek hallhatatlanságot adó erejét dicséri. Hőse, a kicsi Ofélia sokat olvas, mások és a saját fantáziájában keres menedéket, ami érthető: Franco 1944-es fasiszta Spanyolországa öleli körül, amelyben emberi szörnyek uralkodnak, arrogáns hévvel: a lány mostohaapja, a végtelenül kegyetlen Vidal kapitány is közéjük tartozik. Anya és lánya hozzá utazik, az átláthatatlan, hatalmas kerek erdő közepére, a gonosz kebelére, a vadregényes helyőrségbe, ahol a katonák a köztársaságpárti partizánokat tizedelik.
A lány már az első nap emberforma, apró tündérek nyomába ered. Ők egy túlvilági kéz alkotta labirintusba csalják el, amelynek középpontjában a szörnyűségesen szép (vagy inkább szépen szörnyűséges) Faun tanyázik, aki csak Oféliára vár. A szándékai felől kiismerhetetlen, egyszer behízelgő, másszor tomboló monstrum felfedi a lány előtt származásának valódi hátterét: a Faun azt állítja, Ofélia egy mesebeli királyság hercegnője, és három próbatétel teljesítése után elfoglalhatja méltó helyét királyapja jobbján. A kislánynak óriási varangyokkal, groteszk, gyerekevő szörnyekkel kell a harcot felvennie, az igazi kihívás azonban a valóságban leselkedik rá (persze mi a realitás jelen esetben? Éppen ennek eldöntése a film egyik főtémája): a fékezhetetlen Vidal már nem csak a partizánokra, hanem Oféliára meg az anyjára is egyre nagyobb veszélyt jelent…
Del Toro ezzel az alkotásával nemcsak hogy elképesztő tehetségének újabb bizonyítékát adja, hanem szó szerint elsöpri a konkurenciát: egyértelművé teszi, hogy a világ filmművészetének egyik legnagyobbja. Képei eredetiek, alapozásuk mégis megkapóan klasszikus: dús, barokk, lehengerlően érzéki ez a világ. Minden átérezhető benne, akár csak mint múló illúzió: az esővíz hidege, a sár mocska, a húgy bűze, a kiontott vér fájdalma.
Bár a Pán labirintusának műfaja horror-fantasy, igazából a valóság szörnyűségeinek kommentárja. Az Ofélis két világa közti kapcsolat nem allegorikus, ugyanis a két sztori párhuzamosan létezik, és mindössze a néző a fantáziához és a mitológiához való hozzáállásától függ, hogy a mesevilágot valódinak tekinti-e. Del Toro hideg fejjel irányít: elkerüli, hogy a szálak összegubancolódjanak, és mikor a fináléban elvágja őket, a lezárás pusztítóan katartikus. Ofélis felnő, mert az önfeláldozás és az önzetlenség eszméit magáévá teszi; a lelkiismeret megléte a változás kulcsa, Del Toro szerint. A film nem racionalizál feleslegesen: Orfeusz/Ofélia ide-oda ingázik a két dimenzió között, számára az egyik épp olyan kézzelfogható, mint a másik. A serdülő lány gyermekkor és felnőttkor, mese és a brutális valóság mezsgyéjén ugrándozik, és mikor megéli gyermekévei végét, meglátja az emberbőrbe bújt gonoszság igazi arcát.
A faun labirintusa Del Toro legjobb munkája. Időszerű és időtlen; éterien gyönyörű és mocskosan zsigeri egyszerre; szörnyűséges és reményteljes, mint az élet. Jó ideje nem láttam már filmet, amely ennyire megérdemli, hogy rásüssem: remekmű.
Utolsó kommentek